-Jól vagy?-kérdezte a kapitány és visszaültette a pamlagra.

Sue a fejét rázta. Ez az egész olyan kusza…

A kapitány teát öntött, és a szájába töltötte.

-Jól vagy?

-Miért…miért most?

-Látni szerettelek volna…-vont vállat a kapitány-Eddig csupán látatlanban segítettem neked.

-Hogyan?-kérdezte Sue.

-Sok kis apró dologban… például a luisevillei ház… vagy amikor elrejtettem a barátodat a falusiak elől...és te mégis visszahívtad…ha nem szólok a rendőrségnek, mindannyiótokat gyanúba keverhettétek volna. Dr. Strobl… ő az én jóbarátom,tudtad?

-Nem.

-A legszebb lakosztály… ha nem figyelek a csinos kis farodra,a tyúkeszeddel megfulladtál volna…de számítottam valami porszemre a gépezetbe, és már korán reggel kiküldtem Andrea Walsh-t a halászaival. Rá volt leginkább szükséged.

-Így volt.

-A hivatalba hamar eljutott a híre, mi vár arra a birtokra, ami a te egyetlen menedéked is volt. Ismét közbe kellett avatkoznom.

„Történetek… olyan történetek, ahol valaki régóta a háttérből irányítja az eseményeket”

-Talán nem tudtad, de egykor cukrász voltam.

-Kathleen semmit sem mesélt Turner kapitányról. Itt jöttek képbe a gyémántok?

-Tudtam, hogy a keserű csokit szereted, mint én. Egy cukrásznak belesütni valamit gyerekjáték. És végül tudtam, hogy míg Kate rád nem talál,rettegni fogsz. Én pedig nem akartam, hogy rettegésben élj.

Sue a fejét csóválta.

-Mindez miért?

A kapitány nem értette, hogy nem tudja Sue magától:

-A lányom vagy. Gondoltam nem jönne rosszul egy kis segítség. De most én kérek valamit.

-És mi az?

-Felejtsd el Turner kapitányt. Ne keresd többé. Amit el akartam mondani, már tudod. Most egyedül akarok lenni. Kérlek, menj.

Sue felállt, de véletlenül leverte a kiscsibés képet. Felvette, és oda akarta adni, de a kapitány eltolta a kezét.

-Neked adom.

                                                                   *

Belépett Tonyhoz, és leült mellé.

-Na, megismerted a tulajt? Milyen?

-Egy nagyon gonosz ember. De én szeretem. Olyan, mint te.

VÉGE